Időnként beülök a közeli szenvicsezőbe, az a neve, hogy Panera Bread. Van egy jó deal náluk, hat és fél dollárért kapok egy levest és egy hatamas szendvics felét, meg egy almát. Ezen osztozunk ketten a gyerekkel.
Ücsörgünk ott, a szendvicsező lassan megtelik, olyan kellemes narancssárga, mediterrános hangulata van, az emberek pedig jókedvűen csacsognak az ebédük felett. Ülök ott, és kavarog bennek az összes nyűgöm, kezdve a fizikaiaktól, hogy itt az allergiaszezon, folytatva az otthoni gondok, betegség, kilátástalanság, mileszvelemhahazamegyünk? jellegű szorongások vesznek időről időre elő, mondjuk azt, kitöltik a mindennapjaimat, ahogy egyre közeleg a végső dátum, amikor búcsút kell venni az újhazámtól.
Nézegetem az embereket, és azon gondolkodom, hol az a sok statisztikai adat, hogy ennyi a rákos, annyi az ocd-s, ennyi a munkanélküli, annyi a hiv beteg, és nem látni semmit, csak derűsen összeszedett embereket. Beszélgetnek, de nem kötnek ki két perc alatt a kellemetlen témáknál, ahogy azt magyar társaságban megszokta az ember, vagy ha éppen van valami problémájuk, és a másik rákérdez, akkor is valami olyat mondanak: it will be all right; it takes time, but we wil figure out; it will work out just fine; I am ok;, it wont be a problem,...satöbbi...még csak nem is részletezik.
Az amerikaiakat sokszor éri az a vád, magyar megfigyelő részéről, hogy nem valósak, hogy csak tettetik, hogy minden rendben. Mert otthon a nyomorúság mindig szimpatikus, de a jólét, vagy a minden rendben olyan hihetetlen dolog, és ez annyira mélyen bele van gyökerezve a magyar emberekbe, hogy nem képesek elhinni, hogy mások tényleg úgy gondolják, hogy minden rendben lesz, ha nem is most, de később. Ez nem üres frázis, ezt ők elhiszik!
Vajon mi lehet a titkuk, ami ennyi idő után sem tudok megfejteni?Hogyan hihetik el, hogy minden rendben, honnan merítik ezt az általános bizakodást?Sokat javultam ilyen téren, például már nem szeretek bekapcsolódni a vernyogjunk egy jót magyar módra jellegű beszélgetésekbe, de még mindig szorongó vagyok, még mindig aggódom, rágódom a jövőmön, a családom jövőjén, sok mindenen. Pedig ennek az országnak ez a vonzereje, a legnagyobb, számomra, hogy itt nincs lehetetlen, hogy itt minden sikerülhet, mindenkinek. Ez az én programozottságom miatt számomra még mindig csak egy elmélet, noha sok gyakorlati tapasztalatra tettem szert ilyen téren itt, mégsem tudom elhinni.És talán nem is kellene, mert ha visszacsöppenek a magyar valóságba, így is egy furcsa lény leszek, és nem biztos, hogy szívesen fogadott.
Rettentő érdekesnek találom, hogy ugyanúgy, ahogy otthon, az otthoni magyarok, én is hasonlóan kritikusa vagyok a hazámnak, és az ott történő eseményeknek, a különbség csak az, hogy engem már nem fogadnak el ha kritizálni merek valamit, ahogy megtettem, amíg otthon voltam. Én már nem vagyok hiteles a szemükben, mert nem élek otthon. Ha nekem valami nem tesztik, akkor már jönnek a fránya távolsággal, pedig lehet, hogy az édesítő közelségben sem lennénk egy véleményen.
Félek attól, hogy hazaérve, nekem az elmúlt öt évből minden emlékem úgy fog kezdődni, hogy Amerikában....nem felvágni akarok majd, de 2005 óta itt élek, ezt ismerem. A beszélgetések pedig nemcsak a jelenről és a jövőről szólnak. Én nem akarok majd nagyképűsködni, mégis úgy fog tűnni biztosan, és sokaknak.
Itt az évek alatt kialakult egy olyan jellegű beszédünk, nem csak nekünk, mindenkinek, amikor a magyar mellett egyszerű mindennapos használatban levő dolgokat angolul nevezünk meg, mert így jött. Medence helyett poolt mondunk, pelenka helyett diapert, lakbér helyett rent-et, és rengeteg más, apróság, ami nekünk fel sem tűnik, de otthon már látom, hogy nemcsak, hogy szemet fog szúrni, de bántónak is fogják találni. Ez nem a youknow-zás, ez más, ez egyszerűen öt év Amerika.
Nem lesz könnyű innen elmenni. És a titkot még mindig nem tudom.Pedig rámférne egy kis derű mostanában.
No comments:
Post a Comment