2017-ben egy, azaz EGY posztot írtam szeretett blogomba.
Teljesen háttérbe szorult az életemben az Amerika-imádat? Vagy hat év itthon töltött idő elég lett volna elfelejteni azt, milyen volt hat év odakint? Ennyire kiábrándító lenne a Trump által vezetett USA?
Nem, egyik sem. Trump meg úgyis megy, remélem, hamar. Igaz, nem kifejezetten az USA-val, de a külföld pszichológiájával voltam, és vagyok elfoglalva, mióta az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájába járok. Csak ez azzal is jár, hogy a nagyon kevés szabadidő, ami a munka és a doktori között marad, elmegy másra.
És igen, valahol szakadok is el, természetes folyamat, hat év után meg különösen.
Van bennem egyfajta nosztalgia, ha adnátok a bizonyos repjegyet még mindig gondolkodás nélkül mennék el innen, de ez már inkább az itthoni kilátástalanság, és orwelli légkör miatt van...
Őszintén szólva nem a boldog bikulturális állapot ez, mert egyáltalán semmi magyarságtudatom nincs, de természetesen amerikainak sem érzem magam, ha megkérdeznék, ki is vagyok, azt mondanám, európai nő. Ennyi. Szeretnék nyugat-európai lenni, de sajnos kelet-európai vagyok, úgyhogy a keletet el is hagynám, és csak ennyit mondanék. És nem azért, mert Európa különösen jelentene bármit is nekem, de mégiscsak ezen a földrészen élek.
Elsősorban pedig önmagam vagyok, és ez ebben a jelenkorban egész komoly eredmény.
